HEO

Tíz perc van még kilencig, az újoncok azonban már jóideje ott toporognak a laktanya bejáratánál, a hajnali ködtől nyirkos aszfalton, a letört sorompó csonkja mellett, fagy elől zsebre dugott kézzel, némán, arccal a nap felé fordulva, miközben szemük sarkából azért a kaput figyelik, mikor nyílik ki végre, így, egy hónap után először, hisz ma nem lesz kiképzés, ma látogatás lesz, ahová mindannyian várnak valakit, szülőt, testvért, reménytelen szerelmet, azaz valójában sokan csak sejtik, vagy méginkább csak hiszik, hogy hozzájuk is eljönnek, mert hát legtöbbjük épp előlük, eddigi életük elől menekült ide, hogy majd nemsokára meneteljenek tovább a világ másik végére, ottani elrontott életekkel megküzdeni, ám most még ott állnak a bejáratnál, a hideg télben, saját hibáik dermesztő súlyát hordozva vállaikon, szemeikből jeges könny kicsordulva, miközben orrlyukaikat szabálytalan ritmusban hagyja el a felhőként gomolygó pára, s bakancsuk bágyadtan kavicsot pöcköl odébb, csak épp annyira, hogy az árnyékukat se hagyja el, nehogy zavarják a másikat, de hogy őket se zavarja senki, mert közben önmagukat győzködik: az nem lehet, hogy ne jöjjön, jönnie kell, s zakatoló aggyal a kaput lesik tovább, azt a rideg, hatalmas lemezdarabot, mellyel elzáratták magukat a külvilágtól, de melyen át a mai nap újból egy kis élet áramolhat beléjük, mely mellett az előbb még csak ott lézengtek, de melyet most páran a lábukkal rugdosni kezdenek, öklükkel döngetni, hogy hörög, bong a tér, mire el is zavarják mindannyiukat, hátrébb, mintegy húsz méterre, s ők ijedten engedelmeskednek a parancsnak, tétován az órájukat lesve, még öt perc, s ezalatt felidézik magukban az otthoni megunt életüket, az elmúlt hónap pillanatait, számotvetnek, hogy ez jobb-e, majd magukban elszámolnak százig, azzal is telik az idő, de csak rém lassan, mire valaki meg is fordul, és elmegy, nem hisz tovább, nincs ereje hozzá, s néhányan követik, a jég megtört, a rianásban a többiek riadtan beszélgetni kezdenek egymással, tanakodnak, hova mehetnek ezek, hisz már csak két perc és a nap is egyre erősebben, szebben süt, fényét a kapun túlról jövő hangok festik még színesebre, de emerről mégis már csak hárman vannak, mindenki más elment, féltek a csalódástól, hitük elveszett, az ágyaikon fekszenek, bent a körletükben, s maguknak azt mondják: nem, én nem várok senkit, pedig igen, legjobban ők reménykednek, legjobban ők várják a csodát, fülelnek, a legkisebb pisszenésre felülnek, hogy ugye nem engem hívtak, s aztán ahogy mondják nekik, hogy nem, zavart, furcsa érzések futnak át rajtuk, mely furcsaságok a pattanásig feszült figyelmüket nem engedik pihenni, hát cipőjüket le sem véve tovább fekszenek az ágyon, próbálnak aludni, legalábbis úgy tesznek, hogy mindenki azt higgye, még maguk is, de mindhiába, aztán később, egy óra múlva letörten kimennek a folyosóra, s ha kérdik tőlük, miért ilyen bús az ábrázatod, arra csak annyit böknek oda, hogy álmos vagyok, és ásítanak is egyet, hogy a többiek ne vegyék észre csalódottságukat, miközben fájdalmuk törszúrás, úgy, hogy legbelül a vérző sebben valójában még a bizalom lüktet, kifelé viszont múlatni kell az időt, hát beszélgetnek, hangosan röhögnek, erőlködnek, fél füllel figyelnek, így ez a nap egy lehetetlen küldetéssé vált, s igazából már nem is önmaguk, már nem élnek, s ha igen, nem ebben a világban, hanem valahol mélyen a víz alatt egy nagy bizonytalan sötétségben lebegnek, levegő nélkül teljesen egyedül, e számukra semmitmondó, semmit nem ígérő közegben, a semmirevaló jövőben, hol vánszorogva araszolnak a dél felé, mikoris pontban óraütésre becsukódik a kapu a nem várt bizonyosság nyugalmát hozva el, kattogtatva tovább az üres másodperceket, melyekkel elmúlik ez a nap is, végül a takarodó dallamával a látogatás idegőrlő feszültsége is a múltba vész, hogy a laktanya pihentető éji csendjében a végtelen lelki nyugalom is mindenkire rátaláljon: jó ez így!

© Hajdú Ervin Ottó
1989, 2024
Illusztráció: Microsoft Bing AI képgenerátora