HEO

– Hány óra? – kérdezted, ahogy kiléptünk a bérház ajtaján.

– Van még időnk – nyugtattalak meg, és elindultunk a homályos szürkületben.

Nyomasztóan korán sötétedett még mindig, mint rendesen a februári estéken. Az ablakok színesen villództak, bentről a tévék kék fénye festette szépre a kezdődő éjszakát, kint az ereszkedő ködben sárgán sugárzó utcai lámpák darabolták föl körülöttünk a teret. Sötét, csillámló falak, messzire izzó utak, minden olyan álomszerűnek tűnt.

Szép lassan ballagtunk. Nem fáztunk túlzottan, hisz fűtött még bennünket a szoba melege, és ez a tél szokatlanul enyhe volt, mintha idejekorán szeretett volna beköszönteni a tavasz. Ám az éjszakai fények mégis dermedtté tudták varázsolni a néptelen utcákat, jelezve: azért még egy darabig a hideg az úr.

– Veszünk hot-dogot? – kérdeztem, és már indultam is a kellemes melegséget ígérő falatozó felé. Te bólintva követtél. Megálltunk az üzlet előtt a kis ablaknál, és az eladónőt vártuk. Valahol hátul serénykedett, de megérezve, hogy vendég jött, előbújt fehér köpenyében.

– Meghívlak, rendben? – szóltam, majd a nőhöz fordultam. – Két hot-dogot, legyen szíves! – s most a nő fordult egyet, folytatva a rendelés fura táncát. Két félbevágott kiflit húzott rá a sütővasakra, mi csöndben nézve vártuk az átalakulást, s bentről, a meleg fényből finom illatok úsztak ki és öleltek körbe bennünket. S mi tovább figyeltük némán hogyan készül vacsoránk, ahogy a nő ujjaival megtapogatja a kifliket, ahogy – mikor eljött a kellő pillanat – leveszi azokat, s papírszalvétába csavarja.

– Mustárral? – kérdezte.

– Igen, mind a kettőt – válaszoltad te. A fogóval kiemelt egy virslit a forró fazékból, belemártotta a mustáros tálba, belenyomta a kiflibe égett lyukba. És aztán ugyanígy még egyszer. Végül cseréltünk az ablakon keresztül: én a pénzt adtam, ő az aznap esti életet.

Megfordultunk és hátunk mögött hagyva a kiszűrődő melegséget, folytattuk utunkat a mégis hideg éjszakában, kezünkben víve egy-egy darabot a gőzölgő falatozóból, a város ínycsiklandó szigetéből. Mielőtt beleharaptunk volna, a nyál összefutott a szánkban. A mustár csípős íze, a virsli zamatos roppanása, a simogatóan sercegő kifli, a lelkünket elöntő forróság újult erőt kölcsönzött nekünk a lassan éjbe hajló februárban, mintha csak akkor kelt volna föl a nap.

Sietve ettük meg az utolsó falatokat, s messze a büfétől – telve annak átengedett energiájával – váltunk el a falak szabta fekete tértől, repültünk át a lámpák sárga falain, egy kicsit keresztbe, más dimenziókba csúszva, túl téren, és túl az időn, egészen a mába.

© Hajdú Ervin Ottó
1998, 2020 Illusztráció: Hajdú Zsombor Ixion