HEO

Á. Vilmos sikeres üzleti tárgyalást tudhatott maga mögött. A nap, amely vidékre szólította gyorsan, de fárasztóan telt el számára. Az idő mostmár nem szorította, így hazaindulás előtt beült a kisváros kávéházának teraszára, az egyik napernyős asztalhoz. Tonikot rendelt magának. A pincérnő sietve tette le elé a gyöngyöző poharat. A tányérkán ott volt a blokk is. Á. Vilmos fizetett. A pincérnő megfordult, és csípőjét végighimbálva az asztalok között, visszament a pult mögé. Vendég alig akadt, így nyugodtan folytathatta barátnőjével a csevegést.

Á. egy darabig még figyelte őket, aztán kinyitotta táskáját, és elővett egy otthonról hozott napilapot, olvasni kezdett. Épp a gazdasági rovatot böngészte, mikor valaki hátulról egy nagyot a vállára csapott: – Hát te vagy az, Vili! – Á. felkapta a fejét, régi osztálytársa köszönt rá.

– Szervusz Pista! De rám ijesztettél. Te ... te, hogy kerülsz ide? – tizenkét éve, az iskola elvégzése óta nem látták egymást. K. Pista, a lányok kedvence. Ahogy elnézte, helyes kis sörpocakot eresztett az idő múlásával. Bezzeg neki még a bordái is kilátszanak.
– Idenősültem. Látod – s az ujján lévő gyűrűre mutatott –, engem is utolért a végzet. A túloldalon sétáltunk az asszonnyal, meg a gyerekekkel, mikor észrevettelek téged. Alig hittem el, hogy te vagy az. Mondtam is nekik, hogy először megnézlek, aztán ha visszajöttek a bevásárlásból majd bemutatlak egymásnak benneteket. Még mindig tonik? – mutatott a pohárra.
– Igen, még mindig – mondta Á., és a buborékokat nézte. Zavart volt, nem tudta, mit is kellene mondania.
– No, de mesélj már valamit! Mit a fenét csinálsz itt az alvégen? Kitaszított a főváros? –közben leült Á. mellé, és továbbra is a vállát gyűrögette.
– Üzleti úton voltam.
– Ne légy már ilyen szűkszavú, az istenit neki! Csak történt veled valami az érettségi óta?! Megnősültél te is, mi? – s kajánul kacsintott egyet.
– Igen – de tekintete kerülte K-ét.
– Hát csak elvetted a Katit? – tört ki barátjából a megelégedés, s arca széles mosolyra fakadt. – Mondtam én a többieknek: meglássátok, ebből lesz valami. Nem volt nehéz kitalálni. Az első osztálytól kezdve együtt jártatok. Behálóztak téged is, öregfiú! Nyugi, nem szégyen ez. Na és mikor volt a nagy ballépés?
– Nem a Katit vettem el – szemei az újság sorai között kerestek menedéket.
– Hogyhogy nem a Katit? – kérdezte K. bambán, majd ahogy eljutott tudatáig, mit mondott neki Á., fölhorkant.– Akkor kit?
– Hosszú története van annak – sóhajtott föl, és ivott egy kicsit az üdítőből. Aztán az órájára nézett. Csak fél kettő. Háromra símán hazaérhet. K. Pista hátra fordult, de családját nem látta.
– Mesélj – mondta végül –, hallgatlak.
– Nos igen, már négy éve voltunk együtt, mikor szétszéledt az osztály – kezdett bele Á. – Gondolom emlékszel, hogy együtt jelentkeztünk a főiskolára. Föl is vettek mindkettőnket. Albérletbe mentünk, és nagyon boldogok voltunk. Még vagy három évig, egészen a diploma szerzésig.
– Aztán összevesztetek – jelentette ki rezignáltan K., mintegy folytatva Á. beszámolóját– , de min?
– Tulajdonképpen nem vesztünk össze – szőtte tovább Á.– sőt, ha lehet Kati akkor még jobban imádott engem. Már a házasságon, a gyerekeken gondolkodott.
– De hát akkor mi történt – kíváncsiskodott továbbra is K.
– Nem tudom. Megszállt az ördög. Valahogy terhes lett a szeretete. Én még mindig nagyon kötődtem hozzá, de hirtelen valami újat akartam. Kalandot. A hódítás vesződségeit, csalódást, kínokat...trófeákat. Vagy egyszerűen csak megijedtem.
– És ezért otthagytad a Katit? – kérdezte megrökönyödve K. Hangjából érezhető volt a megvetés.– Annyi idő után?
– Aha – húzta el furcsa vigyorra száját Á.
– Te nem vagy normális, Vili. Mindenki azt hitte, hogy ti lesztek az elsők. Kicsit csodálkoztunk is, hogy semmi hírt nem kaptunk rólatok, az osztálytalálkozókra sem jöttetek el...
– Ő sem? – emelte fel a fejét egy pillanatra. – No mindegy. Szóval, nem is jött össze semmi hosszú ideig. Csak futó kapcsolatok. Aztán meg a munkahelyen is nagy lett a hajtás, időm sem volt. Akkor fogytam le ennyire.
– Hát szó, ami szó, nem vagy a legjobb bőrben – paskolta meg saját pocakját. Felesége még mindig sehol.
– De végül is szerencsém lett – s reflexszerűen megforgatta ujján a gyűrűt. – Féléve összeismerkedtem egy lánnyal, Ágival. Az egyik partner cégnél dolgozik. Ment minden gyorsan, egy hónapja sincs, hogy összeházasodtunk. Nászúton is voltunk: Floridában.
– Tényleg? Ilyen jól megy neked?! – és K. egy kicsit kihúzta magát.
– Nem egészen ... Tudod, Ági szülei ...
– Ühüm – dünnyögte az orra alá K. Mindketten hallgattak. Á. az újságját szorongatta, K. pedig maga elé meredt, aztán hátra fordult megint, de neje és fiai még mindig bent voltak valamelyik üzletben.
– És Katival mi van, nem tudod? – törte meg a csöndet.
– Egy hete találkoztam vele, miután visszajöttünk a nászútról. A főutcán sétáltunk Ágival, s ők szembejöttek velünk. A férjével. Egy babakocsit toltak. Szóval gyerekük is van már – sóhajtott egyet. – Mikor elhaladtunk egymás mellett, köszöntünk. Ugyanolyan szerelmesen néztünk a másikra, mint annak előtte. Abban a pillanatban úgy éreztem, minden el van veszve. Ágira néztem, nem vett észre semmit. De olyan idegennek tűnt. S aztán az este azt álmodtam, hogy Katival voltam Floridában...

Á. elhallgatott, az újságot berakta a táskájába. Kezével a tonikos poharat matatta. Szemét lesütötte.

Az utcán időközben felerősödött a forgalom, a teraszon is többen ültek már. A pincérnőnek most igyekeznie kellett. Á. és K., a két régi osztálytárs némán fészkelődött az asztal mögött. Nem jött gondolat a szájukra. Vártak. A túloldalról vékony gyerekhang csengett föl:

– Papa! – K. fölkapta a fejét, hátrafordult: kisebbik fia volt az.
– Na, jól van, mennem kell. Hív a kötelesség – próbált viccelődni. – Keressetek föl valamikor bennünket. Ott lakunk, látod, abban a magas házban, a harmadikon. Szinte mindig otthon vagyunk. Viszlát, Vili! – felállt és kezet nyújtott.
– Jó, majd egyszer eljövünk – mondta Á. minden meggyőződés nélkül, és megszorította barátja kezét. K. elment, de az út közepéről még visszakiáltott:
– Aztán ne csüggedj, Vili!

Á. kényszeredetten mosolygott. Látta, amint barátja kéz a kézben elsétál feleségével. A fiúk integetettek neki. És ő Katira gondolt, mint egy ideje mindig ...

© Hajdú Ervin Ottó
2011
Illusztráció: Oleksandr P | Pexels.com